Warning: fopen(/home/csapat673/domains/673pius.hu/public_html/rss_blog.xml) [function.fopen]: failed to open stream: Permission denied in /home/csapat673/domains/673pius.hu/public_html/modules/blog_multi.php on line 446

Warning: fputs(): supplied argument is not a valid stream resource in /home/csapat673/domains/673pius.hu/public_html/modules/blog_multi.php on line 447

Warning: fclose(): supplied argument is not a valid stream resource in /home/csapat673/domains/673pius.hu/public_html/modules/blog_multi.php on line 448
Blog | 673. számú Pius cserkészcsapat - Pécs
RSS

Fiú Portya – Vörösfenyő kulcsosház – 2010. március 19-21.

2010-09-08 17:38:43


Megosztás

Feljegyzések, egy útinaplóból:

„…Megérkezvén a gyülekezőhelyre, nem voltam egészen biztos abban, hogy jó helyen járok. Olybá tűnt, mintha Irakban lennék, az amerikai megszállás idején. Az ismerős és ismeretlen arcokból álló csoportot három kommandós katona vette körbe, állig menetfelszerelésben, az M4-es Colt karabély és tőrkések és ki tudja még mi minden társaságában…”

A szülők kiadták az instrukciókat és a csapat nekilódult, hogy bevegye a szállítójárművet. Kisebb kavarodás támadt, miután a logisztikai felelős rossz célállomás koordinátáit adta meg. Ám a cserkész-hírszerzés fejlett kommunikációs hálózatának köszönhetően a hiba gyorsan korrigálásra került így megindulhatott a nem éppen páncélozott, de csapatszállításra még megfelelő jármű a célterületre, 12 cserkésszel a fedélzeten.

„…Mire megérkeztünk a hosszú zötykölődés után, az este már rátelepedett Kárászra és a hideg köd is lassan leereszkedett a dombok között. A hívójelek kiosztása után egy navigációs hiba miatt történt, hogy az elsőre meghatározott útirány bevitt minket a dzsumbujba, ahonnan csak egy meredek domboldal, sok tüskebokor, leomló löszfalak, csalán és szederindák leküzdése árán juthattunk ki, hogy elérjük a templomot. A felszerelésünk egy része is odalett…”

A falu temploma már biztos pont volt a térképen, így megtalálván a helyes utat nekivágott az alakulat, hogy eljusson a 4 km-re lévő célállomáshoz. A sötétség hideg ölelése vette körül a cserkészeket, ahogy nyomultak előre az éjszakában. Hogy feltűnést ne keltsenek, nem használtak zseblámpát, egyetlen fényforrásuk az egyre csökkenő Hold sápadt sarlója volt. Dombra fel, onnan le, újra meredek és megint lejtő, így vitte a csapatot a kanyargós úton akkor még friss, erővel teli lába. Mindegyikük tekintetében (volt akár hét éves, vagy tizenhét) elszántság tükröződött, bár akkor még nem tudták, hogy a térkép, amit követnek, nem éppen a valóságot mutatta, minthogy sok évvel azelőtt rajzolták. Egyszer csak egy emelkedő tetején találtak egy utat, amin a keresett jelzés ékeskedett és habár nagyon meredeken lejtett, elindultak rajta. Az erdő fái ráborultak a keskeny ösvényre és összezártak ágaikkal, hogy minden beeső fénysugár útját megakadályozzák. Mintha az erdő maga sem akarta volna, hogy bárki, vagy bármi bemerészkedjen sűrűjébe. A maroknyi csapat követte az ösvényt, ahogy egyre lejjebb ereszkedett velük a hideg völgybe.

„…Szinte éreződött, hogy valami nem stimmel. Túl hideg volt, túl sötét és ellenséges, túl csendes. Éreztem, hogy az embereimen is szokatlan nyugtalanság lett úrrá. Megálltunk pihenni egy kereszteződésben. Az egyik kis kopterrel futólépésben nekiiramodtam, hogy valami jelzést keressünk. Pár száz méter után hirtelen megálltunk. Ő is hallotta. A vízmosás túloldalán! A meredélyen valami rettenetes csörtetéssel felénk közeledett…”

Mikor a két felderítő lélekszakadva, rohanvást visszaérkezett, kiadták a parancsot, hogy az ellenkező irányba kell indulni. Az elcsigázott csapat felkerekedett és nekivágott a sáros ösvénynek a patak partján. A rettenetes körülmények jelentősen megnehezítették az előrehaladást, minthogy nem egy cserkész bokáig süppedt a sárban és volt, hogy a láb tovalendült, miközben a cipő a dagonya fogságában maradt. A csapás is emelkedett, a sár is nagy volt, egyre fáradtabb és éhesebb volt a társaság, mikor lassan ritkulni kezdtek a fák és kiértek a műútra. A Hold és a sok ezer csillag fénye megnyugtatóan vette körül a cserkészeket. Ám hamarosan beléjük vágott a felismerés: ott voltak ahonnan indultak. Szó szerint! Az erdő gonosz tréfát űzött velük és a kanyargós, sáros ösvény visszahozta őket útjuk elejére. Miután felismerték a problémát, a két vezető látta, hogy valami módon új erőt kell önteniük a csapatba. Mi lehet erre jobb módszer, mint a tábortűz és a korgó gyomor elhallgattatása. Nem telt bele húsz perc és a kis csapat már a vidáman pattogó tűz meleg fényében falatozva, már-már el is felejtette az eddigi megpróbáltatásokat. Előkerült a szendvics, a gyümölcs, a tea és még sok egyéb jó falat, hogy a cserkészek gondjait messzire űzze.

„…Nos, ott vagyunk, ahonnan indultunk – gondoltam, és egyre azon járt az agyam, hol hibáztuk el. Míg a többiek a tűz körül eszegettek, futásnak eredtem, hogy megkeressem a helyes utat. Másfél-két km múlva megtaláltam az ösvényt, ahol rossz felé indultunk és kicsit tovább az úton megkerült a helyes irányba tartó jelzés is. Ekkor csörgött a telefon, hogy megérkezett az utánpótlás két másik vezető tiszt személyében, akik ismét elindították a csapatot…”

A társaság újult erővel kezdte meg az előrenyomulást, annyira feltöltődve energiával, hogy még egy másik falu irányába is elnéztek, csak a biztonság kedvéért. Az éjszakai kaland, akkor ért célegyenesbe, mikor a felderítő visszaérkezett a kulcsos háztól és így a helyes úton eljutottak a cserkészek a célállomásukig. Berendezkedvén mindenki ágynak dőlt és reggelig, mint a bunda úgy aludt mindenki. Az ébresztőt a tervezettnél egy órával később fújták. Reggeli torna, mosakodás, reggeli és már fel is készült a csapat a következő küldetésre.

„…Ez a nap eseménydúsan telt. Bevettük a Cigány-hegyet, majd pillanatok alatt eltűntettük a jól megérdemelt ebédünket. Délután kezdetét vette a kiképzés, megismerkedtünk a dobókések, dobócsillagok használatával, célba lőttünk nyílpuskával és katonai önvédelmi közelharcot gyakoroltunk, majd mindenki bizonyíthatta rátermettségét az erdei akadálypályán. Miután a vacsoránkat magunknak kellett elkészíteni, a társaság két részre oszlott: voltak a konyhások és a fagyűjtők. Mindkét szakasz becsülettel elvégezte a rábízott feladatot. Hatalmas tüzet raktunk, hogy elegendő parázs legyen a sütéshez, s miközben a konyhás részleg az adagokat porciózta a társaság nagy része a kulcsos ház melegében múlatta az időt…”

Nem akármilyen vacsora készült az erdő közepén! Az alufóliába csomagolt felkockázott krumpli, hagyma, szalonna katonák és kolbász karikák egy kis vajjal ropogósra sültek, amihez a friss kenyér adta a támogatást… Kész kalóriabomba, de nagy szükség volt a nap végére elhasznált energia megfelelő pótlására. Igaz volt, akinél úgy lemerült az akkumulátor, hogy még a vacsorát is átaludta (hogy aztán az éjszaka közepén deszantos bevetésre induljon). A kiadós evés után senkinek nem kellett altatódalt énekelni, pillanatok alatt csend borult a társaságra. Másnap reggel sem maradhatott el a reggeli torna, amihez szokatlan kiegészítőként a mosogatás, a felmosás és rendrakás társult. Bőséges reggeli után készen állt az alakulat, hogy visszatérjen a civilizációhoz. Mindenkit lesújtott mikor kiderült, hogy egy bajtársuk a végkimerülés szélén járt, így ott maradt két vezetőtiszttel…

„…Hazafelé, ahogy egyre beljebb haladtunk az erdőbe a fák mind ellenségesebben sűrűsödtek körülöttünk. Támadás készült. Felszólítottam az embereimet, hogy ragadjanak fegyvert, megelőző csapást kell mérjünk az ellenségre. Csatasorba rendeződtünk, s felkészültünk a rohamra. Pattanásig feszültek az idegek, a vihar előtti csend rátelepedett az erdőre. Hirtelen megindult a roham. Ahogy az adrenalin szétáradt a testünkben, hatalmas csatakiáltással egyszerre lódultunk neki az akkor még szervezetlenül álló ellenséges csapatokra, akiknek szinte földbe gyökerezett a lába. Mint pusztító forgószél csaptunk le, de erőnkből nem sokáig futotta. Az erdő összezárta vonalait és kezdett bekeríteni bennünket, így visszavonulót fújtunk és futásnak eredtünk. Szerencsére egy domb tetején menedéket leltünk, ahol kifújhattuk magunkat, bár tudtuk, hogy még nincs vége…”

Az erdő és a civilizáció határán ugyanis egy négylábú, fehér pácélt viselő szörnyeteg őrködött, aki még a leggyorsabb futókat is utolérte, hogy keresztülgázoljon rajtuk. Ha közeledett, mély, morgó hangját messziről hallani lehetett. Nem az orrlyukain fújta a füstöt, mint egy sárkány, hanem az altestén hátrafelé, hogy aki mögé akarta volna kerülni, mérgező felhőjében ne juthasson levegőhöz. A maroknyi cserkész lopva osont az elhagyott földúton, mely a szörnyeteg pihenőhelye felé vitte őket. Jó előre felkészültek, karókkal, husángokkal, indákkal, hogy csapdába ejtsék a fenevadat.

„…Messziről kiszúrtuk a fehér páncélját, így néma csöndben közelíthettük meg az éppen szunnyadó förtelmet. Mint az árnyékok, egy hang nélkül körülvettük és ketrecet építettünk köréje, hogy soha többé senkinek ne tudjon ártani. Vérét nem vettük, mert a cserkésztörvény kötelezett minket, de az erdő lakói most már biztonságban voltak…”

A sok megpróbáltatás után egy kis duzzasztógát vize mellett végre pihenőhöz jutott a csapat. A friss víz felüdülést hozott, olyannyira, hogy még kötélhúzásra is futotta erejükből, valamint néhány mélyvízi precíziós robbantási gyakorlatot is végrehajtottak. A faluba vezető út ezek után eseménytelenül telt, s időben megérkezvén a találkahelyre, még a csapatszállítóra is várni kellett. Hirtelen ismerős valami tűnt fel az úton és egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő. A szörnyeteg közeledett feléjük hatalmas sebességgel, villogó szemekkel. Ám mikor közel ért kiderült, hogy a két tiszt és kimerült bajtársuk megszelídítették a páncélos fenevadat és segítségével behozhatták a lemaradásukat, hogy végül újra kiegészüljön a csapat.

„…Begördült a szállítójármű és tudtuk, hogy az otthon meleg ölelése már csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Mennyei érzés volt a puha ülésekből az ablakon át szemlélni az elsuhanó fákat. Végignézvén a fáradt arcokon, a csillogó szemekből tudtam, hogy mindannyian felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Mindannyian, egytől-egyik derekasan helytálltak – ekkor éreztem először, hogy már csak idő kérdése és férfiakká válnak…

T.O.M.

1 megjegyzés, szólj hozzá!

A nemzeti erőforrás miniszter oklevélben ismerte el a Magyar Cserkésszövetség munkáját

2012-01-03 11:34:40


Réthelyi Miklós miniszteri elismerő oklevélben méltatta az MCSSZ ifjúságügy területén a Nemzeti Erőforrás Minisztériummal közösen kifejtett eredményes tevékenységét.
tovább »

A 673. Pius hozta el Magyarországra a Beltlehemi Lángot

2011-12-21 14:32:02


A betlehemi Békelángot 180 cserkész és családtag fogadta vasárnap délután a Belvárosi templomban.
tovább »

Szeptember 11. - Évnyitó cserkészmise, Toborzás, Piusi Piknik

2011-09-11 09:10:00


Idei első csapatprogramunk a tanévnyitó cserkészmise lesz. Ezután együtt átvonulunk a templomkertbe, ahol a toborzás és a Piusi Piknik keretében tölthetjük el a délelőttöt. További információ a "Toborzás 2011" menüpont alatt érhető el.
tovább »

Augusztus 6 - 15. - Cserkésztábor 2011

2011-08-06 08:30:00


A 2010/2011-es cserkészév legnagyszabásúbb, egyben záró programja a nyári cserkésztábor, ahol a Toldi Miklós cserkész rajon kívül a csapat összes vezetője részt vesz. A klasszikus nomád tábor alatt lehetőségünk lesz a város zajától eltávolodva a Jóistenre, egymásra, az őrsre és magunkra figyelni, hogy egy fergeteges 10 napot töltsünk el együtt. Helyszínt tekintve a tavalyi táborhelyünktől nem messze, Feked falutól északra leszünk. További részletekért kattints a tovább gombra!
tovább »

Copyright (c) 673-as számú Pius cserkészcsapat 2010 - fejlesztő: Arteries Studio